Debreceni kézművesség

A XIV. században a számukban egyre gyarapodó kézműves iparosok nemcsak lakóhelyüket, hanem a környéket is ellátták termékeikkel. Érdekeik védelmében önálló, zárt testületekbe, céhekbe tömörültek. A gyapjúműves csapók céhe 1398-ban elsőként alakult meg a városban. A XV. század folyamán a szűcsök (1449), a szabók (1468), a mészárosok (1479), a kovácsok, a kardcsiszárok és a szíjgyártók (1486) szerveződtek céhbe. A XVI-XVII. században kialakult tizenegy céh a XVIII. század elejére tizennégyre szaporodott, összesen harmincnégy féle mesterséggel.

A céhbe tömörült mesterségek közül a debreceni ötvösök és könyvkötők országosan híresek voltak. Több száz mesterembert egyesített magában a csizmadia, a magyar szabó, a szűcs, a tímár, a mészáros, a gubacsapó, a szűrszabó és a szappanos céh. A mindennapi életben nélkülözhetetlen termékeik keresettek voltak, piackörzetük több napi járóföldre is kiterjedt.

Szabályzataikat a város tanácsa állította ki, melyet azok később az uralkodóval szentesítette. Autonómiájukat tiszteletben tartotta, belső életükbe nem szólt bele. Működésüket a maguk közül választott céhmesterek felügyelték. Nemcsak a céh gazdasági tevékenységét szabályozták, hanem gondosan felügyelték a tagok erkölcsi életét is. Elvárás volt, hogy a mesterember istenfélő, törvénytisztelő, szorgos, munkájára igényes legyen. Szabályzatukba foglalták a bajba jutott társaikról való gondoskodást is.

A céhekbe szerveződő kézművesség a városi társadalom alapjává vált. Működésük kereteit évszázadokon keresztül megőrizték, melynek rendje az állandóság biztonságát közvetítette a céh kebelébe tartozók és a kívülállók számára egyaránt. A mesteremberek a tanács tagjaiként aktívan részt vettek a város életének irányításában, az évszázadok során több főbírót adtak a városnak. A céhes szerveződés a városi önigazgatás fontos testületévé vált.