Dobozi temető

Debrecen legrégibb ismert temetője a Cegléd, ma Kossuth utcai temető volt, amely a többi református felekezeti temetőhöz hasonlóan a város árkán kívül feküdt. Három részt különböztettek meg benne, a keleti részét Rakovszky temetőnek, az északi részét Csapó utcai temetőnek, a legnagyobb kiterjedésű, déli részét Dobozi temetőnek hívták. Ez volt a Dobozi család temetkezési helye, melynek tagjai 1650 és 1710 között több évtizeden át töltötték be a város főbírói tisztét. A Dobozi temető volt Debrecen előkelő polgárainak nyughelye, itt találták meg a híres reformátor, bibliafordító Méliusz Juhász Péter, Komáromi Csipkés György és Baranyi Mihály főbírók sírjait is.

A Cegléd utcai temető 1888-ig működött, ekkor bezárták és megtiltották a benne való temetkezést. Az elhagyatott temetőt az 1900-as évek elején kezdték feltárni, azonban elszórtan még az 1920-as évek végéig kerültek elő innen származó tárgyak. A sírokban meglepő épségben maradtak meg a XVI-XVII. századi női és férfi viseletek és az öltözeteket kiegészítő, a debreceni ötvösök műhelyeiben készült ruhadíszek, ékszerek.



Debrecen XVI-XVII. századi ipar- és díszítőművészetét a török motívumokkal tarkított, keleties színezetű késő reneszánsz kultúra jellemezte. Ebben az időszakban Debrecen Erdéllyel való kapcsolata meghatározó volt. Az erdélyi fejedelmi udvar reneszánsz művészete pezsdítően hatott a gazdasági fénykorát élő Debrecen vagyonos polgárainak tárgyi kultúrájára.

A cívisváros fogékony volt a török hódítók művészete iránt is. Polgári háztartások dísze volt a keleti ízléssel ékesített török kárpitok, szőnyegek, aranyból és ezüstből készült ötvöstárgyak. A reprezentatív célt szolgáló, fémszállal kivarrt textíliákon együtt jelenik meg a török hímzéskultúra motívumkincse a hazaiakkal.

A Dobozi temetőből előkerült textilmaradványok, csipkék, szövött szalagok a reneszánsz és török díszítőművészet elemeit ötvözik. A gazdag sírleletek alapján kirajzolódik előttünk a korszak díszes férfi- és női viselete.

A férfiak fehér és arany csipkével díszes, ünnepi ingjükre finom angliai posztóból készült dolmányt és valamivel hosszabb mentét öltöttek. A dolmányt sujtásos zsinórszegély és aranyozott ezüst ötvösgombok, mentéjét aranyszállal vegyített, selyemből kötött, paszományos gombok díszítették. A szűkszárú, zsinórdíszes magyar nadrághoz hosszú szárú, sárga vagy vörös kordovánbőrből, szattyánból készült csizmát viseltek. Nyusztprémes nemez süvegjükbe míves aranyozott ezüst tollforgót tűztek.

A nők fehér patyolat felsőingjét fodrok, hímzések, csipkék díszítették. Felette bársonyból készült vállat viseltek. Ez volt a női öltözet legváltozatosabb formájú darabja, melyet arany- és ezüstszálakból vert csipkékkel, paszományszalagokkal, ezüstkapcsokkal ékesítettek. Selyemdamaszt szoknyájukat a vállakkal harmonizáló, széles csipkékkel, szalagokkal díszítették. Az öltözet elmaradhatatlan része volt a legkülönbözőbb anyagokból, patyolatból, selyemből, tüllből varrott, változatos díszítésű kötény. Derekukon zsinór- és selyemövet, aranyozott ezüst pártaövet hordtak. A leányok vagyont érő pártái igazgyöngyökből, aranyba, ezüstbe foglalt drágakövekből készült ötvösremekek.